hullámai

Mindenem megvan...

A konyhában állt. Épp egy balett óra után fogyasztotta elégedetten könnyű vacsoráját, amikor a semmiből előbukkant az az ismeretlen érzés. „Mindenem megvan ezen a világon!” „Hogy? Mi van?” „Mindenem megvan ezen a világon!” Ismételte a furcsa hang. Nem tudta megmondani, hogy honnan jön, egyszerűen csak kristálytisztán hallotta ezt a megnyugtató, bársonyos hangot. Olyan volt, mint egy fuvallat, ami simogatja a bőrét, de mintha a belső szerveit is átjárta volna.  Lassan egy kis mosoly is megjelent a szája szegletén, és csak gyöngéden, lágyan nézett a semmibe. A keze megállt félúton a levegőben, miközben épp a szája felé közeledett a falattal. A filmekben ez úgy jelenik meg, mint amikor kimerevedik a kép, vagyis nem a kép, csak a külvilág áll meg egy pillanatra, a főszereplő pedig tovább tud libbenni, és így jól szemügyre vehet minden apró részletet az őt körülvevő világból. Végigsuhantak előtte a barátai arcképei, hallotta, ahogy mindannyian mesélik saját történetüket, a bánataikat, nehézségeiket, fájdalmaikat. Ahogy őket hallgatta, rájött, hogy neki mindene megvan. Van szerető családja, édesanyja, édesapja, férje, gyerekei, van munkája, sőt hivatása, melyhez ott vannak azok az emberek, akik nélkül a hivatása mit sem érne. Ők a gyógyulásra váró lelkek. Hála töltötte el a szívét, ahogy feltárult előtte életének itt és mostja. Egy kicsit el is szégyellte magát, azokért a pillanatokért, amikor ő is panaszkodott, jajveszékelt, elégedetlenkedett a sorsa miatt. Ott akkor a konyhában, abban a jelenlét állapotában nem érezte semminek sem a hiányát. Ő maga sem értette, hogy honnan jött az a bizonyosság, hogy mindene megvan, de jött, és elöntötte az egész lényét. Felszakadt belőle egy sóhajtás, és vele együtt egy elrebegett: köszönöm. Egy könnycsepp is legördült az arcán. Mérhetetlen nyugalom járta át. Egy szemvillanásnyira még a cikázó gondolatok is eltűnni látszódtak elméjéből. Tudta, hogy ez az az állapot, amire annyira vágyott. Mindig is tudta, hogy ez egyszer csak megtörténik, csak úgy magától. Nagyon várta. És most, ott volt. Bárcsak ott tarthatná örökre, bárcsak megmutathatná mindenkinek, bárcsak…
Majd egy – a háta mögött megszólaló – hang visszazökkentette a varázslatból „Anya, nekem is csinálsz vacsorát?”, „Hát persze, hogy csinálok.”. És ismét ott állt a konyhában, kezében a falat félúton a szája felé immár befejezte útját. És arra gondolt, hogy hogy fogja majd elmesélni a családjának, a barátainak, az ismerőseinek azt a felfedezését, hogy neki mindene megvan ezen a világon.